Nyolc

Amikor felébredtem, meglepetten láttam, hogy még mindig sötét van odakint. Az órámra néztem: éjfél múlt. Két órát sem aludtam. Felkeltem az ágyról, egy kicsit egyensúlyomat vesztve az ablakhoz mentem, és elhúztam a függönyt. A motelben sehol máshol nem égett lámpa; a parkolóban nem állt autó. A hely teljesen elhagyatottnak tűnt, mint egy kicsinyített szellemváros.

Felhúztam a tornacipőmet, lebontottam a rögtönzött barikádot az ajtó elől, és kiléptem.

Az éjszakai levegő meleg volt és tiszta. Egy darabig csak álltam ott, és a csillagok ragyogó mezején tallóztam a tekintetemmel a kunyhók teteje fölött. Fenyőillat töltött be mindent; valahonnan a közelből vízcsobogást hallottam. Ahogy az iroda felé tartottam, többször is megálltam, hogy visszanézzek a néptelen, fehér kunyhók sorára és a mögöttük emelkedő hegy sötét tömegére. Arra emlékeztetett, amikor nem is olyan rég még saját, bedfordi kertemben indultam lefekvés előtti utolsó őrjáratomra.

A szélfogó ajtó félig nyitva állt; az egyik zsanérja gyászos monotonitással nyikorgott, ahogy a hegyi szellő lengette az ajtószárnyat. Senki sem volt otthon. Scalf nyilván még mindig egy pultot támaszt valahol Pathforkban vagy egy másik ivóban – mostanra valószínűleg már hulla részegen. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Az iroda falairól visszaverődött az ablakban világító „Szabad szobák” neonfelirat vörös izzása, de ez nem volt elég, hogy látni lehessen a helyiségben. Használni akartam a telefont. Fel akartam hívni Somerville irodáját, hátha Penelope veszi fel. A villanykapcsoló felé nyúltam, de aztán valamiért meggondoltam magam. Egy másodperccel később meghallottam, hogy egy autó közeledik az úton.

Egy viharvert, fehér Chrysler hajtott be a kocsibejáróra, az iroda mögötti parkoló felé robogva. Lehúztam a fejem, amíg eltűnt szem elől, aztán az elülső ajtón kisurrantam, és sietve a kalyibák felé indultam.

Mezítlábas, réti perjén érlelt countrymuzsika szállt felém a sötétségben. Aztán a zeneszó hirtelen elhallgatott, és ajtócsapódást hallottam.

Amint elértem a faházat, megfordultam, és hátranéztem. Az irodában égett a lámpa; azonnal megláttam Zách Scalf szélfogó ajtó mögött kirajzolódó, terjedelmes sziluettjét. Szinte mozdulatlanul állt, és engem nézett.

– Gyönyörű éjszakánk van! – kiáltottam felé, úgy téve, mintha épp most léptem volna ki egy kis friss levegőt szippantani.

Hosszú szünet után Scalf végül megszólalt:

– Nekünk még elintéznivalónk van egymással, komám! – Nem tűnt részegebbnek, mint amikor elindult, de a hangja most valahogy agresszívebben csengett. – Még nem töltötted ki a vendégkártyát. És ha nem bánod, szeretem, ha a vendégek előre fizetnek.

– Máris ott leszek! – mondtam, és a zakóm zsebébe nyúltam a pénztárcámért. Aztán elindultam felé, átvágva a parkolón.

Az alkohol bűze és szúrós izzadságszag csapott arcul, ahogy közelebb értem.

– Hogy s mint? – tudakoltam barátságosan. Scalf szó nélkül hátat fordított, én pedig követtem az irodába.

A hátsó szobában be volt kapcsolva a tévé; árnyékokat vetett az ajtókeretre, amelyek úgy táncoltak, akár a tűz fénye. Scalf bement a pult mögé, és turkálni kezdett a kacatok között. Végül előhúzott egy régi cipős dobozt, és kivett belőle egy pakli elszíntelenedett vendégkártyát meg egy csomó golyóstollat.

– Ezt a kibaszott kuplerájt! – mormolta. – Soha nem találok meg semmit.

Aztán váratlanul hozzátette:

– Az asszony múlt héten faképnél hagyott. Az a ribanc! Vagyis hát nem hagyott itt egészen. Elment rokonlátogatóba Lexingtonba, csak nekem valahogy elfelejtett szólni, érted. – Böffentett, mintha nyomatékot akarna adni az elégedetlenségének. – Az a nyavalyás takarító lány meg betegszabin van!

– Húsz dollár kereken, igaz? – nyújtottam felé a bankjegyet. Elvette, és a cipős dobozba hajította.

– Kibaszott kupleráj! Csak nézd meg ezt a sok szart! – Aszóba lakórésze felé intett, ahol egy vörösfenyő dohányzóasztalon fészekaljnyi üres sörösdoboz sorakozott. Mellettük egy tányér hevert, amelyre már rászáradt az étel. – A fenébe is!

Amíg a pultnál álltam, és a regisztrációs űrlapot töltöttem ki, Scalf eltűnt hátul, és egy pillanat múlva újra megjelent hat bontatlan sörösdobozzal. Letépte az egyiket, és átnyújtotta nekem, a többit pedig magával vitte az asztalhoz.

Miután kortyolt egy nagyot, mélyet sóhajtott, és hüvelykujját zöld mellénye hónaljába akasztva így szólt:

– Kérdezni akarok tőled valamit, komám.

– Persze, csak nyugodtan! – mondtam könnyedén, és rápillantottam, ahogy hátradőlt a kanapén, lábát pedig feltette az asztalra.

– Mit csináltá’ itt a házba’, amíg nem vótam itt?

– Hogy érti ezt? – nevettem idegesen. – Csak sétáltam egyet.

– Keresté’ valamit konkrétan? – Felém csavarta a tekintetét, és végigsimította hosszú, zsíros, vörös haját.

– Oké, rendben, telefonálni akartam. De nem volt annyira fontos. Amikor láttam, hogy nincs senki a házban, én…

– Kissé má’ késő van ilyenkor hívogatni a népeket, nem gondolod? – szakított félbe szelíden.

– … Visszamentem a faházamba.

– Aszondod? – vigyorgott Scalf.

Magamhoz vettem a sörömet, odamentem az asztalhoz, és engedélyre sem várva leültem a vele szemközti székre.

– Keresek valakit – mondtam. – Egy Print Begley nevű férfit. Azt reméltem, maga talán tudja, hol találom.

– Hogy mit keresel? – Ivott egy gyors kortyot a söréből, aztán felröhögött.

– Print Begley-t? Hát mi a jó istent akarol te tőle?

– Úgy értsem, hogy még mindig él?

Scalf nem felelt. Csak ült ott, és rázta a sípoló nevetés.

– Azért akarom megtalálni – vártam meg, míg újra rám figyel mert egy könyvhöz gyűjtök anyagot. A második világháborúról. Interjúsorozatot készítek a Hetedik Hadsereg veteránjaival, akik harcoltak a nürnbergi ütközetben.

– Mibő’ gondolod, hogy én bármit is tudok errő’?

– Korábban beszéltem Pennington tiszteletessel, a pathforki imaház lelkészével. Azt mondta, maga rokonságban áll a Begley családdal.

– Aszondod? És New Yorkbó’ egész idáig jötté’, hogy Printrő’ kérdezz?

– Előrehajolt, és hirtelen az asztalra csapott. – Hát, meg kell veszni!

– Szóval tudja, hol van Begley?

– Viccelsz velem? Harmincöt éve hírét se hallottam az öregfiúnak. Alig jött vissza pár napja a háborúbó’, egy reggel otthagyta Indián Ridge-et, átkelt a hegyen, oszt’ azóta senki se hallott felőle egy nyikkanást se. Bolond vót, úgyhogy az emberek csak aszonták, a Jóisten magához vette… Hát, mindenesetre ez a szóbeszéd járta.

– De hová ment? Mi történt vele?

– Nem tudom, hát most mondom neked. Gyerek vótam még, olyan tizennégy-tizenöt éves. Print meg én kuzinok vótunk, de a szüleim sose nézték jó szemmel, ha Printtel lógtam. Aszonták, tartsam távol magam a teknőtő’, mer’ az emberek odafönn szegények és tanulatlanok, és semmi jó se származott még arró’ a helyrő’. És semmi jó alatt Print Begley-t értették.

– Az alakulatából néhányan azt mondták, hogy eléggé magának való volt.

– Mondhatni. Magányos kölök. De attó’ még jóba’ vótunk. „Kicsi Zének” hívott, képzeld! Hát az meg milyen már! – Scalf felröhögött, és megint az asztalra csapott. Ezúttal én is vele nevettem.

– Néha magával vitt vadászni a hegyekbe – folytatta, amikor végre levegőhöz jutott. – Úgy vót vele, mint a vallással. Le kellett vetnünk a cipőnket, és ott hagynunk az anyja házába’, hogy egészen halkan mozoghassunk az erdőbe’. Semmi se vót, amit Print ne tudott vóna a nyomkeresésrő’. Láttam odaosonni mókusokhoz meg nyulakhoz, elkapni őket a puszta kezével. Puszta kézzel nyúzta is meg őket. Oszt’ megette a húsukat: nem vacakolt a tűzzel, csak elrágta őket nyersen. Aszonta, úgy jobb az embernek. Fura kölök vót az a Print. Nem mondott sokat. Sose lehetett tudni, hogy mi jár a fejébe’. Apám nem szívelte. „Az a kölök csak bajt hoz mindenkire, mióta megszületett”, mondogatta. „Tartsd távol magad tőle, megértetted?” Oszt’ mikor megtudta, hogy Printtel csatangoltam, pokolira felhúzta magát, és mindennek elhordta Printet, ami csak a nyelvére jött. Errefelé úgy néztek a kölökre, mintha folyton a sarkába’ járna a balszerencse. Először aszittem, csak azé’ van, mer’ félvér: az anyja indián asszony vót, cseroki indián. De ez csak egy része vót. Nem ez vót az igazi oka.

Scalf szünetet tartott, sokatmondóan meredt rám, és hosszút, mélyet kortyolt a söréből.

– A népek féltek Print Begley-tő’ – jelentette ki végül

– Miért?

– Mutatok neked valamit, cimbora. Kapaszkodj meg!

Meglepő ügyességgel pattant fel a kanapéról, és átment a másik szobába. Amikor visszatért, egy megfakult, barna, újságkivágásoktól dagadó könyvet hozott magával, amelynek sokat látott borítólapjait szigetelőszalaggal ragasztották össze. Scalf helyet csinált a sörösdobozok között, és gondosan szárazra törölte az asztallapot a karja hátuljával, mielőtt elém tette volna a könyvet.

– Ez anyámé vót – jelentette ki törékeny büszkeséggel. – Mindig kivagdosott dógokat a helyi újságbó’: híreket, verseket, képeket, ami csak megtetszett neki. Különösképp olyanokat, amik a rokonságát érintették.

Olyan vót neki, mint egy családi album.

Beletörölte kezét a nadrágjába, és hüvelykujját megnyalva lassan lapozgatni kezdte a könyvet.

– Itt is van – mondta végül –, ezerkilencszázhuszonöt, május harmincadika. Aznap született Print Begley. Nézd, ide is írta a cikk mellé! Olvasd csak, mit ír!

Felém fordította a könyvet, és koszos körmével rábökött a kivágásra, amit el akart olvastatni velem. Az újsághír a pineville-i Hírharsonából származott, május 31-i dátummal:

Múlt éjjel a Cumberland-fennsíkon emberemlékezet óta az egyik legsúlyosabb árvíz pusztított Bell megye szénbányavidékén, több mint 100 ember életét követelve. Ezrével veszett oda a lábasjószág, az anyagi kár felbecsülhetetlen. Az ár válogatás nélkül rombolta le a házakat, a veteményt és a bányákat, melyek közül – tulajdonosaik szerint – többet is be kell majd zárni. A rombolás teljes mértékét és a hegyi lakosság életére gyakorolt hatását napokba telhet felmérni. Várhatóan az áldozatok száma is nőni fog, miután elvonul az árhullám.

Bell megyében a tegnapi meleg, a tavaszi időjárás aligha jelezte előre a készülő katasztrófát. Szürkületkor elszórtan felhők kezdtek gyülekezni a horizonton. Egy-egy villámcsapás, a mennydörgés komor robaja, valamint a hegyek fölött tornyosuló esőfelhők sejthetővé tették ugyan, hogy vihar várható, de semmiképp sem ilyen méretű.

A vihar este 8 óra 30 perckor tört ki Pathfork és Indián Ridge felett, és a lezúduló víz mennyisége máris meghökkentő volt. Ám ahogy kelet felé és egyben északi irányba haladt, a Cumberland– folyó völgyében – ahol az áradás a legtöbb áldozatot szedte – a vihar egyre erősödött.

A hasábnyi, megsárgult újságpapír mellé kalligrafikus kézírással jegyezték fel Print Begley születésének adatait. A vajúdás végének időpontját

– este 8 óra 30 perc – többször aláhúzták vörös tintával, és nyíllal kötötték össze a szövegben a vihar kitörésének idejével.

* * *

A víz széles folyamként zúdult le a hegyoldalakon. A völgyek és a szurdokok száguldó zuhatagokká váltak, magukkal ragadva a kunyhókat, és lesöpörve alapzatukról a favázas épületeket. Az emberek a háztetőkön kerestek menedéket, míg a földcsuszamlások tonnaszám zúdították a követ, palát és sarat a völgybe, tompa robajjal, amit még a vihar tomboló zaján keresztül is hallani lehetett. Este 11 órára már annyi eső szakadt le, amennyit emberemlékezet óta senki sem látott…

Próbáltam tovább olvasni, de a betűk összefolytak a szemem előtt. A papírlap egyre távolodott tőlem, míg a falak minden oldalról közeledtek; végül olyan volt, mintha hosszú, egyre szűkülő alagúton keresztül néznék le a dohányzóasztal apró négyzetére. Scalf beszélt hozzám, de a szavainak nem volt értelme. Zúgó hang tömítette el a fülemet. Aztán hirtelen minden elsötétült. Egy pillanatra azt hittem, hogy el fogok ájulni. Behunytam a szemem, és szorosan belekapaszkodtam a szék kartámlájába.

– Őt hibáztatták érte. Őt hibáztatták valamiér’, amiben inkább Isten keze vót. Érted, mit mondok? Nesze!

Valami sápadt és püffedt úszott felém a sötétségen át. Lustán beúszott a fókuszomba, és rájöttem, hogy Scalfot bámulom, amint áthajol az asztal fölött, és egy újabb sört nyújt felém.

Nemet intettem a fejemmel. A szavak nem jöttek a számra.

– Nem csinált semmit, csak véletetlenségbő’ épp azon az estén született. – Scalf vállat vont, és maga bontotta fel a sörösdobozt. – Az egész nem vót más, csak ostoba babonaság. Oszt’ mikor a fiú felnőve is fura szerzet lett, ez is csak az ő szavukat bizonyította: akkor má’ tudták, hogy igazuk van.

Anyám aszonta, miután Print elment, a népek fönn, a teknőbe’ aszitték, hogy visszajár hozzájuk, mint valami pusztítás angyala. Vagy a Sátán szolgálatába’ vagy az Istenébe’.

– Gondolja, hogy még életben lehet? – hallottam a saját hangomat.

– Meghalt. Persze nem tudom biztosra, azt nem állíthatom. Csak érzem. Mikor visszajött Németbő’, má’ nem vót ugyanaz, mint régen. Biztos történt vele valami odaát. Emlékszek, nagyon furán viselkedett, még velem is. Pedig mi komák vótunk. Magába’ beszélt, meg ilyenek. Egy szalmaszálat nem tett keresztbe, csak ült a hegyen, oszt’ nézte, ahogy úsznak a felhők. Amúgy nem is vót mit dolgozni, csak a bányákba’. Azt meg megesküdött, hogy sose csinálja. Emlékszek, aznap, mikor elment, aszonta nekem: „Zé, én nem vagyok tanult ember, alig tudok írni-olvasni, de sose fogok csúszni-mászni, mint a vakond, hogy megkeressem a bérem.”

– Emlékszik, mikor ment el? A dátumra?

– Valamikor nyáron vót. Arra emlékszek. Biztos 45-be’.

– Augusztusban? Augusztus hatodikén? Mond ez magának valamit?

Scalf a fejét csóválta.

– Errő’ az öreg Idát kell megkérdezned, cimbora. Ő tudja a választ. Csakhogy ő meg nem fogja neked elmondani.

– Úgy érti, Print anyja? Az anyja még él?

– Ahum. Csak má’ elég öreg. Preston má’ egy ideje meghalt, oszt’ egy láda szénpornál többet nem ért az élete, de az asszony még ott él fenn, a teknőbe’. A vállalat visszavette a házát meg tízhektárnyi száraz fődet, ami jog szerint az övé vót. Elvitték a szenet, és otthagyták a vidéket feldúlva.

Neki nem hagytak mást, csak egy kidőlt-bedőlt kunyhót a gerincen, ahol jobb napjaikba’ csirkét tartottak. Ott él mostanság.

Szóval még mindig ott van. Éreztem, ahogy a torkom összeszűkül.

– Egyedül él? – firtattam.

Scalf fürkésző tekintetet vetett rám, és bólintott.

– De ha azt tervezed, hogy benézel hozzá, csak az idődet pocsékolod.

Nem beszél az má’ senkivel.

– Talán ha maga velem jönne, Mrs. Begley hajlandó lenne Printről beszélgetni.

– Talán. Ő vót a szeme fénye.

Scalf tarkóján összekulcsolt kézzel hátradőlt a kanapén. Sokáig bámulta a plafont, mintha nehezére esne döntést hozni. Végül ásított, és annyit mondott:

– Ida nem szíveli a társaságot.

– Felmehetnék egyedül?

– Próbálkozni szabad – mosolygott. – Ha akarod, megmondhatod neki, hogy én küldtelek. – Aztán még egy apró engedményt tett. – Ha bárki megkérdezi, hogy mit csinálsz ott, csak mondd nekik nyugodtan, hogy Zách Scalf barátja vagy.

– Köszönöm, meglesz. – Felkeltem, hogy elinduljak. A szoba riasztóan forgott velem. – Nagyon érdekes beszélgetés volt. És köszönöm a sört!

Amint az ajtóhoz értem, és alig vártam, hogy újra a kalyibámban legyek, Zách még utánam kiáltott:

– Mikor Print utoljára elment, a népek aszonták, megint jönni fog az ár. De sose jött!